Reggel Krasznojarszkban keltünk és mint már megszoktuk, ágyba hozták a reggelit. Az előző napi omletthez képest igen nagy csalódás volt a kása - persze ajándék lónak ne nézd a fogát. Ez a kása bár egy igazi ízorgia volt, édes-sós-savanyú, mégse bírta egyikünk se leküzdeni. Megettük viszont jóízűen a hozzá adott túrós fánkocskákat és a teát. A takarító/szakács/szobaasszony szomorúan vitte el a tálcánkat, amikor látta, hogy a kásáját érintetlenül küldjük vissza, de egyszerűen tényleg ehetetlen volt, még Dani sem tudott egy fél kanálnál többet legyűrni minden jó szándék ellenére. A reggeli után még optimistán azt hittük be tudunk majd ülni reggelizni valahova, de mire összekészülődtünk megint kapkodni kellett.
A következő napirendi pont a vasút előtt az ételszerzési hadművelet. Mivel itt sehol nincs kiírva, hogy egy pincelejárat éppen élelmiszer vagy cipőbolt esetleg ténylegesen egy pince, erre mindig időt kell hagynunk. Végül a vasútállomás mellett vásároltunk be, a Minimarketben. Zsófi persze ide se akart elsőre bemenni, mondván, biztos ez egy kis bolt (a neve alapján ugye), de megint Dani ösztöneire hallgatva kiderült, hogy van benne minden ami kellhet nekünk: zsebkendő, víz (Zsófi a sok keserű-sós, rossz ízű palackos víz után már csak az aranyárú babavízben bízik) , májkrém, kenyér, uborka (a paradicsomot ebben a régióban már rég feladtuk), és mivel mégis csak nászúton vagyunk, kirúgtunk a hámból - vettünk forróvízzel készíthető tésztás levest is. Ezeket hőálló műanyag visszazárható dobozokban árulják valószínűleg direkt a vonaton utazóknak kifejlesztve, mivel a dobozfedőt levéve, el kell battyogni a vagon egyik végében lévő ingyenes forró víz forrásig, megtölteni visszazárni, visszasétálni a helyünkre és pár perc várakozás után már fogyasztható is.
Bevásárlás után a pályaudvar felé vettük az utunkat, végül megjött a vonatunk és sikerült felszállnunk is (16. vagonba szólt a helyünk, így megint egy kis séta várt ránk, szerencsére itt a vonat nem két percet állt, mint Kázányban). A vonat Moszkvából Ulánbátorba ment, így az utaskísérők és az utazóközönség nagy része is már mongol etnikai jegyeket mutatott.
A jegyünk ezúttal extra-luxus kényelemben, a másodosztályon, kupéra szólt. Megtaláltuk a fakkunkat, Dani örömmel konstatálta, hogy itt bizony legalább 10 cm-rel hosszabb az ágy, Zsófi pedig ujjongott, hogy fel tud majd ülni a felső ágyon is. Ezt leszámítva azonban megállapítottuk, hogy egyáltalán nem éri meg dupla annyit fizetni a kupéért a platzkártnyijjal szemben. Miután elrendeztük csomagjainkat, kíváncsisággal vegyes aggódással kezdtük el várni további két utastársunkat. A széthagyott holmikból próbáltunk következtetni, vajon kikkel töltjük majd a következő 17 órát összezárva kevesebb mint 4 nm-en.
Először egy fiatal ázsiai srác lépett be a kupéba és legnagyobb meglepetésünkre angolul köszönt és mint egy kis majom felcsimpaszkodott a felső ágyra, pedig itt a luxus másodosztályon már létrát is adtak a felső ágyhoz. (A harmad osztályon csak egy fellépő járt és ha valaki olyan kis növésű, mint Zsófi akkor csak segítséggel tud feljutni).
Pár perccel később megérkezett másik utastársunk is az Orosz Néni. Szépen köszönt oroszul és befészkelődött az alsó ágyra.
Kis idő múltán ismerkedni kezdtünk, mivel a Kissrác arra volt kíváncsi, hogy mennyi a helyi idő (angolul), míg a Néni önfeledten magyarázta a látnivalókat (oroszul), Dani, a hős közbeavatkozott és elkezdett fordítani. Kiderült a srác Dél-Koreában él és Moszkván át jött közvetlenül (tehát 4 napja a vonaton aludt) és pont oda tartott mint mi, Huzsírba. A Néni pedig irkutszki és épp hazafelé tartott Kazahsztánból, ahol a testvérét és annak családját látogatta meg, aki egyébként még a Szovjet Unió alatt került oda és alapított családot.
A kis tolmácsolás után megéheztünk és mivel ma van Dani szülinapja, ezért úgy éreztük belefér egy ünnepi ebéd az étkező kocsiban - az ötlet onnan jött, hogy egy úriember bejött a kupénkba, ajánlgatta és odaadta a menüt. A kiszolgálás elsőosztályú volt, főleg, hogy szinte mi voltunk A Vendég, a Pincér Úr sürgött forgott körülöttünk: hozhat-e ezt-azt, kinyithatja-e a Baltyika dobozos sört, hozhat-e új teát. Dani a változatosság kedvéért egy szoljankát kér, sorban ez már a kilencedik verzió volt. Főételnek Dani mátrai borzaskát rendelt, mert az Úr, Úr a sztyeppén is - persze itt kicsit másképp nézett ki, marhahúson pirított hagyma és majonéz. Zsófi nem bírt magával és egy lazacot evett (ami Nyizsnij Novgorodban a félelmetes caféban azért jobb volt mint itt a vonaton). Megettük a csillagászati összegekbe kerülő ebédünket és kicsit nyugovóra tértünk a kupéban. Mind a négyen épp ugyanakkor álmosodtunk el és szundiztunk kicsit - persze ez lehet láncreakció, mi ketten elaludtunk, ők meg olyan csöndben akartak maradni, hogy közben bealudtak.
Délután - este felé ébredeztünk, ki tudja melyik, attól függ milyen időzónát nézünk, épp Moszkva plusz 4-5 óra időzónánál járunk. A Néni nekikezdett a vacsijának és megkínált minket is egy kis csokival és elkezdtünk beszélgetni, persze oroszul.
Elmesélte, hogy
- korábban csak Nyizsnij Novgorodban volt csokigyár, amióta máshol is van azóta a csokigyárnak is rosszabb is a vevőknek is, mert a csoki is rosszabb, persze ha jól értettük, a csoki meg a gyár az biztos.
- vegyünk mézet a következő állomásnál, mert az jó a köhögésünkre. Mondott valami balzsamot is, hogy azt kenjük, lehet disznózsírra gondolt ő is?
- mesélt a Bajkál tóról, hogy ami közelebb van a sziget és a part között az a "Kis Tenger", ami pedig távolabb az a "Nagy Tenger". Hogy egyedülálló a növény és állatvilága. Hogy van homokos és kavicsos tengerpartja is.
- mesélt a környező fákról, hogy a csernozjom talajon milyen fajta fenyők és egyéb fák, különböző színű bogyós gyümölcsök vannak
- ő 61 éves, a férje 66. Oroszországban a nők 55, a férfiak 60 évesen mehetnek nyugdíjba, így mindketten 6 éve nyugdíjasok.
- szerinte a magyarok is a nagy szláv családba tartoznak, hiába mondtuk neki, hogy inkább finnugor, ő bizonygatta, hogy az arcunk az tökéletesen elmegy orosznak, igaz itt Irkutszkban, ahol a dél-koreai srác is megkérdezte tőlünk, hogy szerintünk az a kisgyerek az utcán európai vagy ázsiai-e nem csoda, hogy a mi arcunk már tökéletesen orosznak hat.
- beszélt az ukrán helyzetről, hogy sok minden propaganda folyik a tévében, Oroszország nagy, az irkutszkiakat inkább a helyi dolgok érdeklik.
Mindezt Dani 100 szóval oroszul c. csomagjának jóvoltából értettük meg.
A beszélgetés után illedelmesen elköszönt és nekilátott olvasni az olvasó lámpájánál - mert itt a másodosztályon még az is jár.
Mi nekiláttunk vacsorázni, Dani hozott forróvizet a tésztás levesünkhöz és ettünk még egy kis májkrémes szendvicset hámozott uborkával - ez utóbbi elég gyatrára sikerült a korábbi májkrémeinkhez képest, mert már itt is van viszonyítási alapunk. Megágyaztunk és eldőltünk aludni.
Reggel nem tudni hánykor, mert az időzónák miatt, már teljesen elvesztettük a fonalat, a Právádnyica ébresztett minket harsogó hangon, hogy jó reggelt és keljünk már fel a pokolba mert vinné el az ágyneműt. Hiába állítottuk be az óránkat a megérkezés előtt 1,5 órával, az túl kevésnek bizonyult.
Összepakolás után kis eligazítást kértünk még a Nénitől, hogyan tudunk leggyorsabban a vonatállomástól a busz pályaudvarra jutni majd helyi idő szerint 7 körül leszálltunk Irkutszkban a párás 16 fokba.
