Napos, meleg idő, 25-28°C

A városhoz közeledve Zsófit ismét a právádnyica keltette, igaz most nem másfél órával, hanem csak 20 perccel az érkezés előtt. Az ablakból már láthattuk a félszigetet körbevevő tenger kék vizét. Leszállás után megszabadultunk a táskáktól a szokásos csomagmegőrzőben és büszkén pózoltunk a 9000 km-es vonatozás lezárását jelentő emlékművel.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Némi tanakodás után egy buszra szállva elindultunk a város déli vége felé, ahol egy kis pirostetős világító torony árválkodik magában. No azért, annyira nincs egyedül, esküvői fotózások szeretett színhelye és sokan látogatják minden nap.
A buszról leszállva egy szépen kialakított kilátó parkba jutottunk, még a neve is ez, ahol kicsit ámultunk és bámultunk, szemügyre vettük a hidat, a tengert és a hajókat, majd kis idő múlva tovább indultunk, még jó fél órás sétára volt a világító torony. Mint Oroszországot megjárt turista, teljes nyugalommal vágtuk át magunkat, a lepukkant utcákon, építési területen hiszen a látványossághoz vezető út itt nem ritkán ilyen. Dombon fel és le hullámoztunk az újonnan épült villák közt és fél óra múlva valóban elértünk oda, ahova kellett. Azt nem mondták, hogy innen nagyon szép panoráma is van a tengerre és az egész környékre, így még jobban tetszett a hely, mint, amit vártunk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az országban bizonyos helyeken, pl belvárosban egész nagy a tisztaság, annak ellenére, hogy kukát nem sokat helyeznek ki, viszont vannak igen csak szemetes helyek, ahol tesznek mindenre és eldobálják a hulladékot. Sajnos ez a rész is ide tartozott, lehet, hogy a hullamok is idehordják mindenesetre kicsit kiábrándító volt a torony felé vezető út a vékony földnyelven. Mentségükre szóljon, hogy egy srác épp, akkor szedegette a szemetet, de csak a nagyon szemetszúró nagyobb darabokat.
A helyet szeretik az itteniek is, odavezető utunkon, az egyik közeli házból 50 körüli hölgy pattant ki strandszerkóban és gyors léptekkel a part felé vette az irányt, mire odaértünk már benn is volt a nem túl meleg vízben.
A világító toronyhoz egy igen keskeny út vezet, amit a víz el is tud lepni, most egy részén már nem lehetett átkelni száraz lábbal, az üvegszilánkok miatt pedig nem próbálkoztunk máshogy. Az úszást csak azért vetettük el, mert öt méterenként egy-egy medúzát láttunk, hol partra vetve, hol még vidáman a vízben úszkálva. Visszafordulva egy helyi oroszt, aki bringával tekert el mellettünk nem rég és épp most jött ki a vízből, sikerült kikérdezni a medúzákról. Elmondása szerint a nagyokkal nincs baj csak a kicsik csípnek, de nem igazán akartuk kipróbálni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

 

Itt készült az utunk legjobb selfieje:
- Szembe süt a nap, nem látok semmit.
- Nem baj, kell egy a világítótoronnyal.
- Jól van, akkor nézz a lencsébe.
- Hova? Nem látom...
- Áh, mindegy.

Lassan visszaindultunk ahhoz a buszmegállóhoz, ahol leszálltunk és a megismételt félórás séta után, hosszadalmas várakozás után sikerült pontosan ugyanarra a buszra szállni, amivel érkeztünk - szó szerint a sofőr is ugyanaz volt, valószínűleg egy van ebből a járatból.

Megcéloztunk egy másik látványosságot, ami egy parton lehorgonyzott tengeralattjáró volt. Egy csapat hangos kínait előreengedve jutottunk a járgány belsejébe, első ránézésre csalódásnak hittük, mivel ki volt belezve az egész és csak egy kiállító térnek volt berendezve, de tovább haladva, miután Zsófi halálra rémült a rádióst mintázó bábutól, eredeti berendezés között járhattunk és kis ajtókon bújhattunk keresztül. Kellemes élmény volt 100 rubelért. Kicsit később megpihentünk egy parkban és ráébredtünk, hogy fél óra múlva már el is foglalhatjuk a nehezen megszerzett szállásunk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az eddigiektől eltérően most nem egy hotelt vagy hostelt, hanem Airbnb-n keresztül foglaltunk egy lakást. Dmitrij, akié a lakás valószínáűleg ebből él és nem pont úgy használja a rendszert, ahogy ki van találva. Azaz ha az embernek van egy fölös kiadásra szánt lakása, akkor azt a megszokott bérbeadáson kívül az Airbnb-n keresztül is kiadhatja, akár egy éjszakára is. Csak hogy Dmitrijnek vagy 10 hirdetése van és vele nem is lehet találkozni csak az asszisztens kollegináival. Mindenesetre egy-két telefon után megtaláltuk a címet és odajött Okszána az egyik asszisztens és már fordult is a kulcs a zárban. Kis pihenés után (az egész város dombokra épült, fel és le kell mászni mindig, az új híddal amolyan San Fransisco-s az egész város), valahogy kiderült, hogy azért volt olyan nehéz szállást foglalni a városba, mert most van egy keleti gazdasági fórum, amire Putyin és Medvegyev is ide utazott, de sajnos nem sikerült elcsípnünk őket.
Visszaindultunk a pályaudvarra, másik útvonalon mint amit eddig bejártunk. Egy elővárosi pénztárban megvettük a következő napi reptéri expresszre való vonatjegyünket és felvettük csomagjainkat. Elhatároztuk, hogy visszafelé busszal tesszük meg az utat, mivel igen nagy kaptatókat kellett volna megmásznunk. Tervünk azonban dugába dőlt, mivel hatalmas dugó volt a városban és a forgalommal egy tempóban sétáltunk az autók mellett, a nagy zsákokkal. Így nem úsztuk meg az izzadást, "kellemes" félóra volt felfelé, mely egyben városnézést is jelentett.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Lepakolás után vizet kerítettünk az egyik boltból, mert már kifogytunk és mindketten igen csak szomjasak voltunk, még mindig furcsa, hogy itt nem lehet inni a csapból. A vacsorát két ütemben egy kis mexikó büfében illetve egy helyi orosz önkiszolgálóban oldottuk meg, egész jó volt mindkettő. Utána már csak pár emelkedőt kellett megmásznunk és újra a szálláson voltunk, ahol egy kis blogolás után hajtottuk álomra fejünket.

Összességében nagyon tetszett mindkettőnknek a város, a tenger miatt különösen jó hangulata van, a lejtőkön sétálva az utca végén látni a vizet. Az egész város európaibb, mint Habarovszk és sokkal inkább az, mint az az előttiek, egészen Jekatyerinburgig. Turista- és teherhajók, hatalmas kikötői daruk, érződik, hogy itt pörög a gazdaság. Zsófi szerint még a nők is csinosabban öltöznek.

Másnap, már csak annyi dolgunk volt, hogy összepakoljunk és nyolckor átadjuk a kulcsot Okszánának, illetve, hogy kisétáljunk a pályaudvarra. A reptéri expressz pár éve átadott Putyin vagy Medvegyev által szemályesen ellenőrzött épületében a várakozás közben az otthoni üres hűtőnk feltöltése érdekében Zsófi a Tesco app-en keresztül elintézte a bevársárlást (a marketing tevékenységünket még mindig nem finanszírozzák).

Felszálltunk a reptéri expresszre, ahol mivel az oroszok egy része nem tud olvasni és rossz helyre ül a vonaton kisebb kavarodás volt a székekkel, de a Zsófit bökdöső oroszt Dani egy pár erélyesebb angol mondattal irányította másik hely felé - mint Habarovszkban kiderült, Dani ekkorra már teljesen asszimilálódott az orosz habitushoz.

A reptéren a chekin után, mivel a gépünk 40 perccel késve szállt fel volt bő két óránk, hogy szemügyre vegyük a vlagyivosztoki reptér le és felszálló forgalmát. Sikerült pótolnunk egy nagy hiányosságunkat is, Zsófi megkaphatta az omul után a Bajkál tó másik jellegzetes állatának, az egyetlen édesvízi fókának plüss verzióját. Amikor e sorok íródnak,  épp a röpke kilenc órás Vlagyivosztok-Moszkva járaton élvezzük a röviden csak bunkó utastársak, és a Danit körbevevő gyerekhad (Szása, Nyálgép és a Harmadik) társaságát. Épp az Urál felett járunk, úgyhogy már csak két óra és megérkezünk. Olyan mintha egy időhurokba kerültünk volna, a helyi idő mindig 15.00 óra alattunk.

• 
• 
• 

Napos idő, 21°C

Reggeli a hotelben, összepakolás majd kijelentkezés után újra a vasútállomás csomagmegőrzője felé vettük az irányt. Megszabadulva a nehezékektől gyalog indultunk a belváros felé. A térképen láttuk, hogy egy hosszú parkon keresztül vezet a folyópart felé az út, de a léptéket nem néztük, a pár utca megtétele 1-1,5 óra volt.

A parknak különböző részei voltak, az elején, ahol egy villamosforduló volt jól megfigyelhető mennyire máshogy gondolkodnak itt néhány dologról. A park közepén lévő járdát egymás után háromszor keresztezte a villamos, mindenféle zebra, lámpa vagy jelzés nélkül, figyelni kell. Otthon ez elég elképzelhetetlen, itt természetes. Következő rész a kutya és macska árusító nénik része volt, ahol ketrecből és zacskókból próbáltak túladni a portékán, nem túl nagy sikerrel. Pár száz méterrel később egy piac szerű tér következett, ahol ki tudja mennyire friss elvileg az Amurból kifogott halat is lehetett kapni, nagy tolongás itt sem volt. Aztán végre elérkeztünk az első látványossághoz, egy zodiákus jegyeket formázó szoborparkhoz. Elnézve a stílust, Percz János biztos tobzódna, hogy még 9000 km-re Budapesttől is akadnak követői. Végül a park egy Leninről elnevezett stadionba torkollt, ahol a változatosság kedvéért ismét egy közepesen lepukkant vurstlit találtunk, áthaladva rajta végre elértük a folyópartot.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Pozitív csalódás volt, a felújított sétány és kilátó, ahonnan már látni lehetett következő két célpontunkat egy-egy katedrálist. 

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végre elég jó volt az idő, hogy Dani egy fagyit is kipróbáljon, ami meglepő mód finom volt, érdekességként, a már tölcsérbe kiadagolt fagyit ráteszik egy mérlegre és súly alapján kell fizetni. Így fordult elő, hogy a két gombócból, otthoni adaggal számolva 4 lett. A folyóparti sétányon továbbhaladva elértük az első templomot, amibe végül nem is tudjuk miért, de nem mentünk be, valahogy a másik érdekesebbnek ígérkezett. Főleg, amikor megláttuk az odavezető utcát. Kb. 1 km-re lehettünk a céltól, amikor egy völgy keresztezte utunkat, pedig légvonalban azonos magasságban voltunk vele. Nekivágtunk és 20 perc múlva meg is másztuk az egészet. Ennél és az előző templomnál is figyeltek rá a szovjet kollégák, hogy ne maradhasson valamilyen emlékmű nélkül az egyházi épület környezete. Igaz az előzőnél még nem öltött akkora méretet, mint itt. Egy hatalmas emlékmű, elesett orosz katonák neveivel.
Szerencsére hagytak olyan helyet, ahol lehet olyan képet készíteni a katedrálisról, amibe éppen nem lóg bele. Közeledve a bejárathoz Zsófi magára öltötte a szokásos nyaksálból átalakított kendőt és már benn is voltunk. A külsőhöz képest kicsit puritánabb belsővel találkoztunk, azért így is szép volt, bár nem lehetett fotózni, lőttünk pár képet, például a helyi Szent Jobbról is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Megéhezve most a neten kerestünk egy közeli ajánlott értemet, ami teraszáról szép kilátással kecsegtetett a beszámolók szerint. Kicsit elegánsabb volt, mint amire gondoltunk, ez a tálaláson is meglátszott, de legalább nem volt rossz, igaz jobb sem mint egy átlagos orosz kajálda. A kilátásról meg csak, annyi, hogy az utcán lévő parkot lehet látni, ami lehet, hogy itt már majdnem látványosság számba megy, de mi azért nem büszkélkednénk vele.

• 
• 
• 
• 

Evés után célba vettük a pályaudvart, újra elkezdtünk találgatni, hogy melyik busz lehet a nyerő (a legtöbb városban működött a google maps-es tervező, itt nem). Végül elsétáltunk, ahhoz a parkhoz, amin kezdtük a sétánkat és a mellette futó villamossal visszajutottunk egy órával az indulás előtt a pályaudvarra. A szokásos bevásárlás során szerettünk volna papír zsebkendőt szerezni, de a bolt többször körbejárása után végül megállapítottuk, amit már eddig is éreztünk - ebben az országban nem fújják az emberek az orrukat. Fizetéskor két enyhén ittas férfi próbált befurakodni elénk a sorba, mondván, hogy csak cigit vennének, ekkorra Dani már annyira átvette az orosz életérzést, hogy magyarul (!)  küldte el őket emelt hangon a sor végére - a többi vásárló legnagyobb megelégedésére.
A csomagokat magunkhoz vettük és felszálltunk az utolsó 12 órás Vlagyivosztok felé tartó vonatunkra. Ismét 4 fős kupéban foglaltuk el helyünket (a pláckártnij marhavagonjaira már nem volt jegy), két utastársunk egy-egy korunkbeli csaj és srác volt. Nem túl kommunikatívak, a lány szinte rögtön fölment a felső ágyra aludni, igaz Daninak mint tapasztalt orosz vonatozónak kellett megmutatnia, hogyan tudja lehajtani a feljutást elősegítő kis létrát. A srác pedig felváltva nyomkodta a telefonját és tabletjét így, nem bonyolódtunk beszélgetésbe, kb egy órát mit is nyomkodtunk a laptopunkat, írtuk a következő bejegyzést, képet válogattunk, majd miután a fiú is eldőlt, mi is lefeküdtünk aludni.

A habarovszki reptéren felkaptuk a csomagjainkat, átverekedtük magunkat a taxikat kínáló hiénákon és elindultunk a vonatállomás felé a 35-ös busszal, ahol a jegyárus néni megsarcolt minket plusz egy jegyre a nagy csomagok miatt.

• 
• 
• 

Kicsit tanakodtunk, hogy bevállaljuk-e a két órás utat Birobidzsánba, mert Zsófinak minden baja volt, még a leszállás után egy órával is be volt dugulva a füle, de végül megemberelte magát. Az állomáson a jó öreg papíros módszerrel (felírtuk egy cetlire, hogy melyik vonattal, mikor és hova szeretnénk menni, ahogy egyébként az oroszok többsége is teszi, igaz ők a távolsági járatokkal) vettünk két jegyet a helyközi vonatra (itt a 187 km-es táv még nem számít távolságinak). Vonatozásaink során utastársaink kezében többféle jegyet is láttunk, ami különbözött a miénktől. Nekünk egy erősebb, kartonszerű lapra nyomtatták az összeset még Moszkvában, míg a többi, ami különbözött ettől, szebb papírra és valamiféle csillogó emblémával készült. Amikor megláttuk, hogy végre nekünk is van ilyen, Zsófi csillogó szemekkel nézhette őket. Felszállás után a vonaton végre sikerült mindkettőnknek egy kiadósat aludnia.

• 
• 

Birobidzsán arról nevezetes, hogy zsidó autonóm területet hoztak itt létre elvileg még Sztálin idejében, ezért azzal a várakozással érkeztünk meg, hogy szép zsinagógát és egyebeket fogunk látni. Időközben azonban tovább olvastuk az útikönyvet és kiderült, hogy a korábbi 30-40 ezres zsidó közösségből mára csak ~3000 fő maradt.
A vonatról leszállva az állomás tetején héberül is olvasható a város neve, így biztosak, lehetünk, hogy jó helyen vagyunk. Az épületből kilépve a tér közepén egy szökőkút, közepén menórával, a tér szélén a Hegedűs a háztetőn alakjait mintázó szobor.

• 
• 
• 
• 
• 

 

Így bátran vetettük be magunkat a "belvárosba". Mélyebbre hatolva viszont nem sok minden emlékeztet arra, hogy ez a zsidók autonóm területe lenne. Szovjet emlékmű, pláza, piac, a folyópart felé haladva kissé kihalt vurstli.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Séta közben megpihentünk egy kávézó teraszán, ahol az eddigi legpofátlanabb galambokkal találkoztunk. Igaz nem voltak teljesen neveletlenek megvárták, amíg a vendég befejezi az étkezést és távozik, csak utána lepték el az egész asztalt és lakmároztak a maradékból. Egyik asztalról a másikra röppenve, hogy ott se maradhasson érintetlenül a maradék.

A zsinagógát kerestük neten is, meg a helyszínen is, végül már majdnem feladtuk, amikor véletlen belebotlottunk egy Dávid csillagos épületbe, amit megkerülve derült, ki hogy megtaláltuk. Még van néhány szobor és szökőkút a városban, de pár óra bőven elég lett volna rá, nekünk 6-7 óra állt rendelkezésünkre a vonat indulás miatt (nem volt korábbi). Így az egyik útikönyv által ajánlott olasz étteremben ebédeltünk, Dani egy olyan minestrone levest, amit szinte érintetlenül küldött vissza, Zsófi egy vacak hamburgert és még egy közepes pizzát is sikerült rendelnünk. Az eddigiek között talán a legrosszabb hely volt, még az út széli kis büféket is sikerült jóval alulmúlni. Tapasztalataink szerint, ami nem orosz kaját kínáló hely, ott nem lesz az igazi az étel, túl messze vagyunk itt mindentől, igaz a japán konyhát még nem próbáltuk.

• 
• 
• 
• 

 

Igen sok időnk volt még a visszaútig, ami szimpla várakozással telt az állomáson, mivel szinte az egész várost már kétszer körbe sétáltuk.

• 
• 
• 

Visszafelé a jegyek ellenőrzése után megismételtük a két órás alvást, sötétben fél kilenc körül érkeztünk vissza Habarovszkba. A csomagmegőrzőből felvettük a táskáinkat és kerestünk egy buszt, ami elvitt a szállásig. Sokszor nem egyszerű, vagy inkább lutri, hogy melyik buszra szállunk, ugyanis legjobb esetben is csak annyi van kiírva, hogy melyik járat áll meg és hány percenként jár. A járatsűrűség is érdekes dolog, ami otthon mondjuk 10-12 percre van kiírva, azt itt simán úgy fogalmazzák meg, hogy 5-35 percenként. Végül jó járatot találtunk és majdnem a legközelebbi megállóban szálltunk le. Zsófi kicsit megszaporázta a lépteit, pedig nem nagyon volt mitől félni és a hotelhez vezető sötét sikátor is egész rövid volt. Bejelentkezéssel, fürdéssel és vacsorával zártuk a napot.

Szeles idő, 18°C

Későn keltünk, ezért most kiderült, hogy nem is kell két óra összepakolni a vonatos cuccunkat, bőven elég 10 perc is, melyben még a szoba eredeti állapotára való visszarendezése is belefér (összetoltuk az ágyakat).
Futólépésben közelítettük meg a kis bódét, ahol tegnap óránként visszahívtak a jegyvásárláshoz. A kis Ford Transit már benn állt, majdnem tele. Az eladó néni ránk mutatott majd a sofőrhöz beszélt, aki húzta a száját a táskáinkat meglátva, de végül kifizettük a jegyet és felszuszakoltuk magunkat a buszra. Pakolás közben egy szolid káromkodás azért elhagyhatta a sofőr száját. Már épp kezdtünk volna, aggódni, hogy ránk fog pikkelni végig az úton, amikor begurult egy srác jól megpakolt biciklivel, hogy akkor még ő is jönne, bringával együtt. Na, ekkor durrant el igazán a sofőrünk agya és elkezdett ordíbálni a bringás sráccal meg az eladó lánnyal, kb olyasmit, hogy tekerjen el maga Irkutszkig. Hiába mondta, hogy ő már megvette a jegyet, a buszunk végül nélküle indult el a 6,5 órás útra.
A kompig tartó 30 km-t 1 óra alatt sikerült megtenni (összehasonlítás képpen ez fél óra sem volt idefelé), úgy tűnik ez a sofőr sokkal nyugisabban vezetett, nem is rázott annyit a busz össze-vissza minket. Mondjuk mi is nyugodtabban vezettünk volna, ha Irkutszkba kell menni a nap folyamán, nem pedig Huzsírba reggel, hogy aztán délután négykor induljon az ember még vissza 6,5 órát a sötétben ezeken az utakon.
A kompnál egy kis pihenő következett, megreggeliztünk, cseburek és tea volt a menü.

• 
• 
• 
• 
• 

Zsófi eredetileg az egyik középső helyet választotta a menetiránnyal szemben, ami már első érzetre is túlságosan rugózott. A komp után visszaszállva az autóra világossá vált, hogy az ülés teljesen eltört, így egy gyors mozdualttal átvágódott az utolsó üres székre, így a maradék 5 órát menetiránnyal háttal utazva töltötte. Az összetört szék sem árválkodott sokáig, az egyik utastársunk lecsapott rá, ami ekkorra már fekvő helyzetet biztosított és boldogan szunyokált benne, egészen az út végéig.
Az utunk eseménytelenül zajlott pár felesleges és életveszélyes előzést leszámítva, láttunk birkákat, teheneket és lovakat a tájon (no meg az úton is).
Dél körül ismét lehúzódtunk egy útszéli büfébe ebédelni, itt már okosabbak voltunk mi is. Amint leállt a motor, mint egy rakéta lőttük ki magunkat a kocsiból, és csak Zsófi előzékenységének (balekságának) köszönhetően lettünk harmadikok a sorban. Dani egy szokásos szoljankát kért, Zsófi pedig beérte üres palacsintával - nehogy megint sokat kelljen várni a kajánkra és ne tudjuk befejezni. Gyorsaságunk végül feleslegesnek bizonyult, a sofőrünk kért utoljára a sorban és szép nyugalomban el is fogyasztotta a két fogást. Így maradt időnk felfedezni a tájat.

• 
• 
• 
• 
• 

Háromra érkeztünk Irkutszkba, ahol a maradék időnket a Harat's étteremlánc egy egységében töltöttük - hullafáradtak voltunk már várost nézni és Zsófi is elég rottyon volt.
Vacsora után indult a kálváriánk a reptérre való kijutás miatt. Megkerestük a megfelelő busz megállóját ami egy laza 20 perces sétát jelentett minden cuccunkkal és elkezdtük várni a buszt este 22.00 órakor.
Egy buszt láttunk is elmenni, így bizakodók voltunk, hogy majd jön a következő. A várakozásunk nem telt unalommal, egy csöves úriember gondolta, hogy szórakoztat minket. Először cigit kért, amit mindig tartunk magunknál pont ilyen helyzetekre :) Miután adtunk neki kicsit szidkozódott, hogy 'áh! szűrő van benne' majd nekiállt szétcincálni a filtert, kiszedte, eldobta a felét, majd visszatuszkolta a maradékot, igazi gurman. Eközben kérdezgette honnan jöttünk, hol a családunk és a legfontosabb, hogy van-e pénzünk. Persze mi magyarul mosolyogtunk rá és mondogattuk, hogy sajnos nem értjük. Ekkor jött a csattanó, közölte, hogy nincs több busz már aznapra és elkezdett kocsikat leinteni nekünk az úton. Ekkor éreztük úgy, hogy fájó búcsút kell vennünk egymástól és elkezdtünk visszafelé sétálni a busz egy korábbi megállójához, reménykedve abban, hogy az öreg csak annyira be volt rúgva, hogy nem tudta, hány óra van és lesz még aznapra buszunk. Végül nekünk lett igazunk és a másik megállóban felszálltunk a buszra, ahol a korábbi járatokkal ellentétben nem egy jegyárus nénitől kellett venni a jegyet, hanem mindenki leszálláskor (!) fizetett a sofőrnek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

23 órára már kinn is voltunk a reptéren, a repülőnk 00:45-kor indult. Eddig ha repültünk leginkább fapados társasággal mentünk így furcsa volt egy rendes légitársasággal utazni.  Elkezdtünk ugyanis azon görcsölni, hogy vajon mennyibe kerül majd a checkin, mert nem találtunk online checkin kioskot, vagy, hogy mennyit kell majd fizetnünk a nagy táskáink feladásáért. Igen pozitív volt a csalódás, amikor kiderült, hogy az Aeroflot alvállalkozója az Aurora, egy rendes légigtársaság és kolbászból van a kerítés, minden ingyen volt (pontosabban nem kellett pluszban fizetni a repjegy árán felül). Az egyetlen kényelmetlenség a checkinhez való sorbanállásnak nem nevezhető tolongás volt, de ez nem a társaság, inkább az orosz emberek számlájára írható, akik képtelenek normálisan várakozni. A chekin-nél rendes beszállókártyát nyomtattak nekünk, a gépen kaptunk vacsorát (reggelit?), takarót, vizet (többször is), teát, mindezt teljesen ingyen - csak ámultunk és bámultunk, mekkora itt a jólét (és mekkora lehetett, amíg volt még Malév otthon). Zsófi még rosszabbul lett és nyüglődött, hogy a fülébe ment a takony a nyomástól, aludni próbáltunk.
Helyi idő szerint reggel 6-ra értünk Habarovszkba (+2 óra Irkutszkhoz képest) a 17 fokba.

15°C, felhős néha előbukkanó nappal

Egész éjszaka kopogott az eső a kis kétszemélyes faházunk tetején, így kicsit félve vártuk az előre befizetett egésznapos autós kirándulásunkat. Reggel kilépve az ajtón enyhe napsütés fogadott minket így nyugodtabban indultunk a szálláshoz tartozó reggelit elfogyasztani. Aminek fő eleme Krasznojarszkhoz hasonlóan kása volt. Itt is megkostóltuk, de inkább kihagytuk mindketten. Joghurttal valamiféle sütivel és teával kellett beérnünk. A nem túl kiadós étkezés után begördült az idegenvezetőnk a hibátlan állapotú UAZ-ával és megkezdtük az élménydús zötykölődést.
Érdemes tudni, hogy a szigeten aszfaltozott út nincs csak föld út, ami néhol köves néhol homokos. A legtöbben Lada Nivával vagy még inkább az említett márka 'csapatszállító' esetleg 'parancsnoki' kivitelével jár. Igaz most nincs főszezon, de most is a turizmusból élnek, az olyan el elvetemülteket, mint mi furikázzák a szigeten. A kirándulásunk lényege, hogy a nemzeti parkba érve (ahol a befizetett összegen felül persze még a belépőt külön meg kellett venni...) a sziget északi végéig több helyen megállunk, ahol kiszállva a járgányokból sétafikálunk és fotózzuk a Bajkál tó gyönyörű környezetét. Innentől beszéljenek inkább a képek.

1. megálló

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

2. megálló

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

3. megálló

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

4. megálló

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több állomás után érkeztünk a fő látványossághoz, ahol egy órát kaptunk a körbejárásra, amire szükség is volt. Az ámulás és bámulás befejeztével visszaértünk az autónkhoz, ahol időközben a soför és egyben idegenvezető srác megfőzte az ebédünket. Halleves volt a Bajkál halából, omulból illetve az elmaradhatatlan tea. Kis félelemmel láttunk neki az evésenek, mert ha rossz, akkor is meg kell enni becsülettel, de erre nem került sor, mivel nagyon finomra sikerült a frissen rakott tűzön főtt omul leves. Dani még repetázott is, keveset kért, de egy olyan felkiáltás mellett, hogy ugyan most vagy itt, mikor jársz újra a Bajkálnál, egy újabb tele tálat kapott, amiben meglepetésként még egy hal fej is visszakacsintott. A szintén a parázson főtt teához mézes puszedli is járt, teljes volt a kiszolgálás és finom az étel.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ebéd után sokadszorra szálltunk be a járgányunkba, amiben az utazás sokkal nagyobb, de hasonló élményt ad, mint egy hullámvasút. A négykerék meghajtású csoda a haza terepralikat megszégyenítő utakon repített minket keresztül és ezt igen sokszor szó szerint kell érteni, tehát az üléstől elemelkedve a a kapaszkodóba csimpaszkodva vártuk a következő kátyút, mélyedést, letörést, hogy ismét a levegőben lehessünk. Néhány percet eltöltve az autóban, már tudtuk, hogy a legneccesebb helyzetek a szinte állóra fékezéskor történnek, mivel ahol mi maximum 40-nel mentünk ott a sofőrünk vígan hajtott 80-nal a terepgumikkal felfegyverzett csodával. Elképesztően meredek helyeken mentünk fel és le, egy alkalommal egy völgy tetején lelassítottunk, megnéztük, hogy szemből jönnek-e a srác hátra szólt, hogy ez most jó lesz és padlógázzal neki indultunk a mélységnek, kellett is a lendület, hogy az éjszaka eső áztatta úton felkapaszkodjunk. Egész nap, amikor a kocsiban zötykölődtünk folyamatos vigyor ült az arcunkon, mintha egy komplett vidámparki bérlettel járnánk végig az összes játékot. Sofőrünk magabiztosan vezetett végig és mivel az épp szolgálatot teljesítő sofőrök között az a leggyorsabb volt bizonyos helyekre elsőként érhetünk és lőhettünk pár képet a turista horda nélkül.

5. megálló

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

6. megálló

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Visszaérkezésünk után elsődleges feladatként az Irkutszkba visszaútra való buszjegy vásárlást tűztük ki. Előző este a szálláson megkérdeztük, hogy tudnak-e nekünk foglalni, amire igenlő választ kaptunk, csakhogy 60%-kal drágábban, így elsétáltunk a buszmegállóhoz. Egy ott lebzselő figura azt mondta, hogy egy óra múlva menjünk vissza, az így nyert időben megvacsoráztunk. Egy felejthető helyen , egy felejtendő sült omult, de legalább kártyával lehetett fizetni, itt a világvégi kisfaluban, ahol még a mobilnet is 3G-n hasít. Egy órával később emberünk még mindig ugyanabban a testhelyzetben szívta cigarettáját, de már nem egyedül egy csaj társaságában, akit távolról a pénztárosnak gondoltunk. Egészen addig, amíg ő is a sráctól függetlenül ki nem az egy óra múlva kulcsszót. Azt nem tudták elmondani, miért nem lehet jegyet venni, annyit sikerült kicsikarni belőlük, hogy a nevünket (talán) felírták és a reggeli busz indulása előtt, ha megjelenünk, akkor lesz helyünk.
Így kétségek között, ugyan blogot írva várjuk a reggelt és hogy lesz-e valaki, aki pár száz rubelért cserébe újra megadja nekünk az Irkutszk-Huzsír közti 5-6 órás szenvedés gyönyörét.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Irkutszk, 16°C, 100% páratartalom.

A vonatról leszállva rögtön a pályaudvar előtti megálló villamos megálló felé vettük az irányt a Néni útbaigazítását követve. A 2-es számú vonalra volt szükségünk, amit a kiírásból még meg is értettünk, csak azt nem tudtuk mikor várható, hogy jön, ezért vártunk. Aztán vártunk még egy kicsit. Közben megérkezett a vonatról ismert Kissrác is, mondta, hogy talált buszt Huzsírba 800 rubelért (mi 500-ért néztük) ezért ő el is röpült tovább egy másik villamossal. Aztán tovább vártunk. A röpke 40 perc várakozási idő alatt összesen hat másik villamos suhant el mellettünk, de mi nem adtuk fel. Csak 40 perc után, eddigre sikerült megnéznünk az interneten (egy 2013-as menetrenden), hogy mi várva várt 2-es villamosunk csak óránként közlekedik. Ekkor adtuk fel és felszálltunk remélve a legjobbakat a következő 4A villamosra, amire ki volt írva, hogy busz pályaudvar (oké, nem kockáztattunk túl sokat, de ilyen erővel a busz pályaudvar FELŐL is jöhetett volna). A villamos átrongyolt a városon, Zsófi közben készített pár képet, felemás minőségben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A megfelelő állomáson leszálltunk. Közben persze pénzt kellett volna váltanunk, de ez esélytelennek bizonyult, mert sehol nem volt egy pénzváltó sem, így bevetettük magunkat egy Sberbank automatába, ahol mivel 5000 rubel a limit (ki találta ki ezt a marhaságot? - Krasznojarszkban ráadásul 3000 volt - így kétszer is sorba álltunk pénzért).
Beálltunk a kasszához buszjegyet venni, mikor megérkezett és hozzánk csapódott a Kissrác is, hogy segítsünk már neki is jegyhez jutni. Jegyvásárlás után Danival kettesben elmentünk reggelizni a buszpályaudvar büféjébe, ahol a tányér már luxus lett volna, ezért egy műanyag zacsiban mikrózták meg a virslis kiflinket és cseburekünket, a teát pedig műanyag csészében adták.

10-kor beállt a buszunk és Dani az országban először jattolhatott le valakit: a jegyünkhöz ugyanis külön kellett volna 120 pénzért csomagjegyet is venni a pénztárnál a nagy táskánk miatt, de a sofőr mondta, hogy zsebbe is jó lesz darabonként egy százas, úgyhogy nem vitatkoztunk.
Beszálltunk mind a hárman a kívülről egész normálisnak tűnő Ford Transitba, amiben bent 16 ülőhely volt kialakítva, hol kis, hol pedig extra kicsi lábtérrel - Zsófinak pl. a balhátsó kerék feletti rész jutott. Felszállt még 4 (megállapításunk szerint lengyelül beszélő) fiatal és egy orosz pár. Miután mindenki beszállt, gyors létszám ellenőrzés jött (megszámolt minket, hogy 3-6-9), majd megkezdődött Az Utazás, mely papíron 6,5 óra, közel 300 km volt. Ezt nagy betűkkel kell írnunk, mert felejthetetlen élmény volt.

 
Az első egy órát országúton, 100-110 km/h-ás sebességgel nyomta a tata, ami kb. olyan volt mint az ementáli sajt, annyi kátyú és bukkanó volt rajta. Össze-vissza dobált minket a busz, alig bírtunk a széken maradni.
Két órája lehettünk úton, amikor megálltunk tankolni egy benzinkútnál. Kis nyújtózkodás után épp kezdtünk volna először ismerkedni az Irkutszk környéki Oroszországgal amikor visszatereltek minket a kocsiba. 

Még 10 percet mentünk, amikor a minibusz megint félrehúzódott és sofőrünk ezt ízes felkiáltással közölte: Ebéd! Mindenki a kisbuszról le, a büfébe be és az A4-es agyongyűrt kézzel írt papírlapról rendel a kis ázsiai mamikától. Ettünk (volna) két levest (szoljanka és borcs) és két teát, ha nem mi lettünk volna az utolsók akik lekászálódtak a kocsiról és rendeltek. Így ugyanis mire megjött a kajánk, a sofőr úr már végzett így indult is volna tovább. Dani belapátolta a levesét, Zsófinak csak a fele sikerült a teánkat már ott kellett hagynunk, különben minket hagyott volna ott a tata.

 

• 
• 
• 
• 
• 

Persze az eddig tartó út még csak a bemelegítés volt, ugyanis az út második felén konkrétan út sem volt, földúton döcögve közelítettük meg a célállomást. A Bajkál-tóhoz érve egy kompon kellett áthaladtunk, amíg vártunk, a környező tájban gyönyörködtünk volna, ha nem lett volna óriási köd.
Miután átkompoztunk, akkor ért minket az igazi meglepetés, a korábbi földút igazából tekinthető egy jól karbantartott makadám útnak is, ugyanis az Olkhon szigeten még útnak sem csúfolhatóak azok a sztyeppe kikopott füvén látható keréknyomok, amiken mentünk. Minden elismerés a sofőré és a kis Ford Transité aki derékig érő dombokon és lyukakon küzdötte át az autót - persze ezt nem 20-szal hanem 60-70-nel tette, minek lassítani. Mindenki össze-vissza repült az autóban, a Kissrác miközben aludni próbált az egész teste lasszóként járt körbe egy méteres átmérőjű körben, egyszer akkorát koppant a feje az ablakon, hogy nem voltunk benne biztosak, hogy aludt vagy elájult. Az érzékeltetés kedvéért mindenki számítsa ki, mekkora erő kell ahhoz, hogy Dani pehelysúlyú testét egy bukkanó 15 centire emelje el az üléstől. Készült pár kép az autóban, a minőség nyilván a fentiek függvényében alakult.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A szigeten észrevettük, hogy bár sofőrünk keményen tolja, a kis UAZ-ok röhögve nyomnak le minket az útról, pontosabban előznek meg minket a pusztában.
Végül 45 perccel a kiírt érkezés előtt megérkeztünk Huzsír Citybe. A népességszám 1251 fő. Épp, hogy átgördülő ördögszekeret nem láttunk, de lehet hogy csak a por és köd miatt nem vettük észre.
Megkerestük a szállásunkat, bejelentkezünk és elfogaltuk a szobánkat, legnagyobb megdöbbenésünkre gond nélkül lehetett kártyával fizetni. Rendhagyó módon most nem a fürdéssel kezdtünk, a külső zuhany egység gondolatát még emésztgeti kellett kicsit.

• 
• 
• 
• 

Bevettük A Várost a főutcán át, ami olyan széles, mint a Hősök tere (legalább 60 méter), hogy miért, sose fogjuk megérteni. Elsétáltunk a tóig a sziklákon át, le a partra és próbáltunk látni valamit a ködtől. A parton Zsófi belemártotta a lábait a 8 fokos vízbe, de voltak akik körülöttünk fürödtek, sőt egy mozgó szauna kínálta az igazi komfortot.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Este 7-re igyekeztünk vissza a szállásunkra, mert a vacsora is benne volt a szoba árába: kaptunk is főtt krumplit egy kolbásszal - Dani szerint ezutóbbi a helyi kóborkutyákból készülhetett.
Vacsi után felfedeztük a koedukált zuhanyt, befizettük magunkat a másnapi Ekszkurszijára (buszos kirándulás) majd elvágódtunk aludni.

Reggel Krasznojarszkban keltünk és mint már megszoktuk, ágyba hozták a reggelit. Az előző napi omletthez képest igen nagy csalódás volt a kása - persze ajándék lónak ne nézd a fogát. Ez a kása bár egy igazi ízorgia volt, édes-sós-savanyú, mégse bírta egyikünk se leküzdeni. Megettük viszont jóízűen a hozzá adott túrós fánkocskákat és a teát. A takarító/szakács/szobaasszony szomorúan vitte el a tálcánkat, amikor látta, hogy a kásáját érintetlenül küldjük vissza, de egyszerűen tényleg ehetetlen volt, még Dani sem tudott egy fél kanálnál többet legyűrni minden jó szándék ellenére. A reggeli után még optimistán azt hittük be tudunk majd ülni reggelizni valahova, de mire összekészülődtünk megint kapkodni kellett.
A következő napirendi pont a vasút előtt az ételszerzési hadművelet. Mivel itt sehol nincs kiírva, hogy egy pincelejárat éppen élelmiszer vagy cipőbolt esetleg ténylegesen egy pince, erre mindig időt kell hagynunk. Végül a vasútállomás mellett vásároltunk be, a Minimarketben. Zsófi persze ide se akart elsőre bemenni, mondván, biztos ez egy kis bolt (a neve alapján ugye), de megint Dani ösztöneire hallgatva kiderült, hogy van benne minden ami kellhet nekünk: zsebkendő, víz (Zsófi a sok keserű-sós, rossz ízű palackos víz után már csak az aranyárú babavízben bízik) , májkrém, kenyér, uborka (a paradicsomot ebben a régióban már rég feladtuk), és mivel mégis csak nászúton vagyunk, kirúgtunk a hámból - vettünk forróvízzel készíthető tésztás levest is. Ezeket hőálló műanyag visszazárható dobozokban árulják valószínűleg direkt  a vonaton utazóknak kifejlesztve, mivel a dobozfedőt levéve, el kell battyogni a vagon egyik végében lévő ingyenes forró víz forrásig, megtölteni visszazárni, visszasétálni a helyünkre és pár perc várakozás után már fogyasztható is.
Bevásárlás után a pályaudvar felé vettük az utunkat, végül megjött a vonatunk és sikerült felszállnunk is (16. vagonba szólt a helyünk, így megint egy kis séta várt ránk, szerencsére itt a vonat nem két percet állt, mint Kázányban). A vonat Moszkvából Ulánbátorba ment, így az utaskísérők és az utazóközönség nagy része is már mongol etnikai jegyeket mutatott.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A jegyünk ezúttal extra-luxus kényelemben, a másodosztályon, kupéra szólt. Megtaláltuk a fakkunkat, Dani örömmel konstatálta, hogy itt bizony legalább 10 cm-rel hosszabb az ágy, Zsófi pedig ujjongott, hogy fel tud majd ülni a felső ágyon is. Ezt leszámítva azonban megállapítottuk, hogy egyáltalán nem éri meg dupla annyit fizetni a kupéért a platzkártnyijjal szemben. Miután elrendeztük csomagjainkat, kíváncsisággal vegyes aggódással kezdtük el várni további két utastársunkat. A széthagyott holmikból próbáltunk következtetni, vajon kikkel töltjük majd a következő 17 órát összezárva kevesebb mint 4 nm-en.
Először egy fiatal ázsiai srác lépett be a kupéba és legnagyobb meglepetésünkre angolul köszönt és mint egy kis majom felcsimpaszkodott a felső ágyra, pedig itt a luxus másodosztályon már létrát is adtak a felső ágyhoz. (A harmad osztályon csak egy fellépő járt és ha valaki olyan kis növésű, mint Zsófi akkor csak segítséggel tud feljutni).
Pár perccel később megérkezett másik utastársunk is az Orosz Néni. Szépen köszönt oroszul és befészkelődött az alsó ágyra.
Kis idő múltán ismerkedni kezdtünk, mivel a Kissrác arra volt kíváncsi, hogy mennyi a helyi idő (angolul), míg a Néni önfeledten magyarázta a látnivalókat (oroszul), Dani, a hős közbeavatkozott és elkezdett fordítani. Kiderült a srác Dél-Koreában él és Moszkván át jött közvetlenül (tehát 4 napja a vonaton aludt) és pont oda tartott mint mi, Huzsírba. A Néni pedig irkutszki és épp hazafelé tartott Kazahsztánból, ahol a testvérét és annak családját látogatta meg, aki egyébként még a Szovjet Unió alatt került oda és alapított családot.
A kis tolmácsolás után megéheztünk és mivel ma van Dani szülinapja, ezért úgy éreztük belefér egy ünnepi ebéd az étkező kocsiban - az ötlet onnan jött, hogy egy úriember bejött a kupénkba, ajánlgatta és odaadta a menüt. A kiszolgálás elsőosztályú volt, főleg, hogy szinte mi voltunk A Vendég, a Pincér Úr sürgött forgott körülöttünk: hozhat-e ezt-azt, kinyithatja-e a Baltyika dobozos sört, hozhat-e új teát. Dani a változatosság kedvéért egy szoljankát kér, sorban ez már a kilencedik verzió volt. Főételnek Dani mátrai borzaskát rendelt, mert az Úr, Úr a sztyeppén is - persze itt kicsit másképp nézett ki, marhahúson pirított hagyma és majonéz. Zsófi nem bírt magával és egy lazacot evett (ami Nyizsnij Novgorodban a félelmetes caféban azért jobb volt mint itt a vonaton). Megettük a csillagászati összegekbe kerülő ebédünket és kicsit nyugovóra tértünk a kupéban. Mind a négyen épp ugyanakkor álmosodtunk el és szundiztunk kicsit - persze ez lehet láncreakció, mi ketten elaludtunk, ők meg olyan csöndben akartak maradni, hogy közben bealudtak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Délután - este felé ébredeztünk, ki tudja melyik, attól függ milyen időzónát nézünk, épp Moszkva plusz 4-5 óra időzónánál járunk. A Néni nekikezdett a vacsijának és megkínált minket is egy kis csokival és elkezdtünk beszélgetni, persze oroszul.
Elmesélte, hogy
- korábban csak Nyizsnij Novgorodban volt csokigyár, amióta máshol is van azóta a csokigyárnak is rosszabb is a vevőknek is, mert a csoki is rosszabb, persze ha jól értettük, a csoki meg a gyár az biztos.
- vegyünk mézet a következő állomásnál, mert az jó a köhögésünkre. Mondott valami balzsamot is, hogy azt kenjük, lehet disznózsírra gondolt ő is?
- mesélt a Bajkál tóról, hogy ami közelebb van a sziget és a part között az a "Kis Tenger", ami pedig távolabb az a "Nagy Tenger". Hogy egyedülálló a növény és állatvilága. Hogy van homokos és kavicsos tengerpartja is.
- mesélt a környező fákról, hogy a csernozjom talajon milyen fajta fenyők és egyéb fák, különböző színű bogyós gyümölcsök vannak
- ő 61 éves, a férje 66. Oroszországban a nők 55, a férfiak 60 évesen mehetnek nyugdíjba, így mindketten 6 éve nyugdíjasok.
- szerinte a magyarok is a nagy szláv családba tartoznak, hiába mondtuk neki, hogy inkább finnugor, ő bizonygatta, hogy az arcunk az tökéletesen elmegy orosznak, igaz itt Irkutszkban, ahol a dél-koreai srác is megkérdezte tőlünk, hogy szerintünk az a kisgyerek az utcán európai vagy ázsiai-e nem csoda, hogy a mi arcunk már tökéletesen orosznak hat.
- beszélt az ukrán helyzetről, hogy sok minden propaganda folyik a tévében, Oroszország nagy, az irkutszkiakat inkább a helyi dolgok érdeklik.
Mindezt Dani 100 szóval oroszul c. csomagjának jóvoltából értettük meg.
A beszélgetés után illedelmesen elköszönt és nekilátott olvasni az olvasó lámpájánál - mert itt a másodosztályon még az is jár.
Mi nekiláttunk vacsorázni, Dani hozott forróvizet a tésztás levesünkhöz és ettünk még egy kis májkrémes szendvicset hámozott uborkával - ez utóbbi elég gyatrára sikerült a korábbi májkrémeinkhez képest, mert már itt is van viszonyítási alapunk. Megágyaztunk és eldőltünk aludni.
Reggel nem tudni hánykor, mert az időzónák miatt, már teljesen elvesztettük a fonalat, a Právádnyica ébresztett minket harsogó hangon, hogy jó reggelt és keljünk már fel a pokolba mert vinné el az ágyneműt. Hiába állítottuk be az óránkat a megérkezés előtt 1,5 órával, az túl kevésnek bizonyult.
Összepakolás után kis eligazítást kértünk még a Nénitől, hogyan tudunk leggyorsabban a vonatállomástól a busz pályaudvarra jutni majd helyi idő szerint 7 körül leszálltunk Irkutszkban a párás 16 fokba.

• 
• 

Reggel 9-kor érkeztünk Krasznojarszkba a szaharai hőségbe, 17°C-ba. Rögtön elindultunk a szállásra egy buszra szállva. A kinyomtatott térkép alapján a 7-es busszal kellett volna menni, de mi okosabbak voltunk és felültünk a benn várakozó egyes buszra, mert ugyanabba az irányba mentek. Persze a másik busz előbb indult, de utána fej-fej mellett haladtunk. Miután leszálltunk a cím felé igyekezve találgattuk, hogy a romos épület vagy az épp épülő ház a hotelünk, végül kiderült, hogy a kettő között egy eldugott sikátorban lapul a mienk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A buszon ismerkedünk a helyi népszokásokkal. Felszállt egy apuka és anyuka egy babakocsival és egy pár hónapos babával. Apuka a szagához méltóan egy fekete nejlonzacskóban lévő sörrel érkezett amiből a buszon is jóízűen fogyasztott.
Tekeregtünk tovább a városban ebéd/vacsorázót keresve végül megtaláltuk a tökéletes helyet, ami mint utólag kiderült a szállásunktól 100 méterre volt. Itt Dani a szokásos szoljankáját megette, Zsófi pedig kipróbálta az üzbég rizseshúst.
Vacsora után, visszamentünk a szállásra pakolni, blogolni és aludni.

• 
• 
• 

Felhős, szeles idő 13°C

Reggel fél 10 körül érkeztünk meg helyi idő szerint. Vettünk egy térképet, hogy felváltsuk az 1000 rubelesünk, mert a csomagmegőrzőhöz való jegy kiadó automata csak 100 és 50 rubelest fogadott el. Nagy urak itt a csomagmegörző srácok, gép adja a jegyet és az ügyfél viszi a polcra majd veszi le onnan a csomagját. Naponta háromszor fél óra technikai szünetet tartanak.

• 
• 
• 
• 

A nagy szélben az ulica Karla Marksa-n bevitorláztunk a belvárosba, néha egy kis homokot is kaptunk az arcunkba, annyira fújt.
Fél 12 körül sikerült beülnünk reggelizni, nem sokkal később már az ebédre beszaladók kezdték ellepni a helyet. Kihasználva a tőlünk egy méterre lévő elosztó adta lehetőséget a laptopot töltöttük miközben az omlettünket falatoztuk és teáztunk. Itt mindenhol egy kancsóban hozzák ki a teát, 3-4 vagy 7 deciset lehet általában kérni. Permben Kátya mesélte, hogy ha kiürült a kancsó, akkor lehet csak vízzel való utántöltést kérni és akkor egyrészt ingyen van másrészt lehet mellette tovább ücsörögni és nem néznek ezért rossz szemmel az emberre. A lényeg, hogy azóta ezen gondolkodtunk, hogy kell ezt kérni. A harmadik kancsó után jöttünk rá, hogy ennek a tudásnak már a birtokában vagyunk ezért negyedik alkalommal kértünk egy ÚJ teát. A kulcsszó: még egyszer. A wc-ben nem volt víz, valami ki volt írva az ajtóra, de ennél jobban kellett pisilnünk, mint hogy azt fordítgassuk. Körülöttünk cserélődtek az emberek mindenki kb. negyedórára ült be ebédelni, mi meg ott voltunk két órát a háromszor újratöltött teánkkal.

• 
• 

Megnéztük a nem sok látványosságot a városban, félig bejutottunk a Szovjet Unió Múzeumba, láttuk a könyvtárat és a katedrálist.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Pár óra séta után beültünk ebédelni a Jonathan - homemade food and beer egységbe. A rendelés után nem sokkal derült ki, hogy a hely igazából csak holnap fog kinyitni, ez csak a próba nap. Gyorsan megkóstoltatták velünk a frissen főzött sörüket és a kajájukat. A pincér srác mindent megtett, hogy megértsük egymást, a kis füzetében angolul írta a mondatokat, amit meg akart osztani velünk. Adtunk egy 500 forintost a falra, mert volt ott dollár és euró is és sok sikert kívántunk nekik a nyitáshoz.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

 

Kipróbáltuk a metrót, hogy Zsófinak legyen szuvenir metró érméje, Moszkva után általában érmével vagy chipkártyával működött a metró. Vettünk két kenyeret, ebből az egyik megint véletlenül édesre sikeredett. Paradicsomot inkább kihagytuk, a zöldséges nem volt bizalom gerjesztő, illetve a zöldségessel sok gond nem volt inkább az árujával.
A vonatunk helyi idő szerint este 8-kor indult tovább. Felszállás után a helyünkre igyekeztünk, amikor észrevettük, hogy ott már bizony ülnek. Ekkor Dani jó mélyre nyúlt vissza és a több mint 13 éve tanult egyik első orosz mondatát eresztette útnak egyenesen a zdrásztvujtye könyv kezdő oldalairól, aholis ez vagyon írva: Elnézést, úgy tűnik ez az én helyem. Ágyunkat egy 18 év körüli, kék hajú rocker csaj foglalta el. A példamondatra adott válasza az volt, hogy de ő a felső ágyon alszik. Mire Dani magában finoman benyomta a caps lockot és halkan elmormolta, a leszarom szót. Ugyanis az igaz, hogy az utazási etikett megengedi a fent alvónak, hogy a lenti ágyára üljön, amikor nem épp fent alszik, csakhogy a kislány nem az alatta lévő ágyon kuporgott a már ott ülő hölgyemény mellett, hanem a mi helyünkön. A zsákok nagyívű levételével és lepakolásával illetve az "én táskám oda" kifejezéssel sikerült elhesegetni, de ekkor jött a következő meglepetés, ahogy felhajtottuk az ágyunkat, hogy az alatta lévő csomagtároló részbe pakoljuk a cuccainkat mivel, hogy kedves utastársaink nem csak a saját, de a mi részünkre fenntartott helyeket is telepakolták. Nagy nehezen eloszlattuk a holminkat.
Miután megkapta az ágyneműjét a kék hajú lány felmászott a helyére, az alsó ülésen ülő bábuska kinyújtotta a lábát, oldalsó szomszédaink is nyugovóra tértek. Jó egy hét után Zsófi megszólalt oroszul(!) egy elejtett hajráf miatt: "Elnézést, ez az öné?" Igaz, hogy csak három szó, de legalább megköszönték.
Átöltözés, dugi sör, majd pisi - Zsófi elrontotta a wc-t, mert beledobta a papírt, ami legyőzte a vákumos öblítést és eldugult. Igaz ki volt írva és tudott is róla, hogy nem szabad beledobni. Kiszivárgott, mintha mi sem történt volna. Majd alvás. Reggel kelés, Zsófi megint az utolsó és megint a právádnyica kelti. Reggeli pisinél Zsófi megint elrontja a vákumos wc-t pedig most nem is dobott bele semmit, esküszik rá, mégis pirosan világitott utána a hibát jelző lámpa.

Reggel 8.45-re érkezés Krasznojarszkba, 17°C-ba.

• 
• 
• 
• 
• 

Reggel moszkavai idő szerint 4-kor keltünk ez Jekatyerinburgban reggel 6. Összeszedtük magunkat, magabiztosan indultunk az állomás felé 1 órával az indulás előtt. Eddig mindenhol legalább egy órával az indulás előtt már ki értünk a pályaudvarra, itt most reggel kicsit gyorsabban telt az idő. Ha jól gondoltuk a villmos körjárat volt mivel vissza irányba nem találtuk, így egy másik számú villamosra szálltunk. A google maps alapján a 8-as volt a jó választás, amiről a sofőr nem tudott így az utolsó kereszteződésben bal helyett jobbra fordult. A következő megállóban leszálltunk és sovány vaddisznó vágtában, nyakunkban minden cuccunkkal vettük célba a pályaudvart. Nem szálltunk fel buszra, mert mind a nyolc sávban beállt a forgalom. 1,5 km laza séta után elértünk a páyaudvarig, ahol még egy gyors bevásárlást is le kellett tudni, a hosszú útra egy kis elemózsia is kellett.
Időben értünk a pályaudvarhoz, 20 percünk maradt a bevásárlásra és a vonat megfelelő vagonjának megtalálására. Berongyoltunk a boltba, ahol a biztonsági őrről már vissza is pattantunk, hogy a csomagjainkkal nem mehezünk be, tegyük be őket a megőrzőbe. Nem vacakoltunk vele, Zsófi kint maradt a félköbméter táskával, Dani pedig bevásárolt. A bolton belül se könnyítették meg a helyzetünket ugyanis az üzleten belül volt egy pénztár, ahol az addig vásároltakat ki kellett fizetni, majd a következő részlegen bevásároltak a második kasszánál kellett kiegyenlíteni, ahol meg a kártyaolvasó terminál nem akart működni, úgyhogy gyorsan átváltottunk készpénzre, hogy rohanhassunk a vonathoz.
Szűk 10 perc maradt az indulásig, úgyhogy "simán" elértük. Felszálláskor az utaskísérőnk kérdi, hogy milyen országból való ez az útlevél, illetve hogy beszélünk-e oroszul, válaszoljuk hogy nyimnóská, azaz kicsit, mire ő, nármálná, azaz rendben. Ezúttal kicsit félve indultunk a helyünk felé, mivel az a vagon legutolsó fakkjában volt, rögtön a wc mellett és eddigi tapasztalatink szerint a vákumos öblítés igen zajos tud lenni. Szerencsénkre egy régebbi típusú vagont fogtunk ki, ahol a gombnyomás helyett a jó öreg pedálos öblítés működött, tehát csendes volt. Mindez csak azért volt ennyire sarkallatos kérdés, mert ez az út 24 órán át tartott.

• 
• 
• 
• 

Velünk szemben anyuka egy 5 év körüli gyerekkel, Maxszal, akinek folyamatosan folyt a taknya, és tüsszögött, de cuki volt. Zsófi felmászott aludni egy röpke 5 órát. Dani hallgatta a gyermeki oroszt. Megfigyelte, hogy mit tudnak ezek folyton pakolni. Pár óra eltelik, Dani elalszik, felébred, majd új szereplő, Max apja a szomszédos ágyról jelenik meg. Felébredése utáni második percben a 4 literes sörös palack utolsó negyedéből tölt porcelán bögréjébe és kínálja egyúttal Danit is, aki jelzi, hogy fáj a feje és a torka, nem kér, mire a válasz, hogy ettől csak jobb lesz. Sikerült elkerülni végül. Kicsivel késöbb még cigivel próbált lehúzni, de mivel nem volt igy ez se sikerült. Kicsivel késöbb leszálltak Tyumenben. Ahol épp elkezdtük volna nézni hogy lesz-e új utitársunk, de mire beütöttük a viszonylatot, megjelent Iván. Nem mondható tipikus orosz küllemnünek, alacsony, köpcös és amolyan jól lakott napközis feje vlt. Jó utasként lerakta a kabátját, megágyazott és mivel üres volt a folyosó túloldalán az asztal átült oda és kipakolt egy komplett menüt: zárt doboz, saláta, kenyér, sajt, tea. Elment forró vizért és a zárt dobozban levest kotyvasztott (itt ezt elég sokan csinálják és pont erre a célre gyártott hőálló dobozkákban hozzák a száraztésztás levest, amihez csak forró vizet kell adni). Majd elmajszolta a vacsiját, eltolt egy cigit a két vagon között (az egész vonaton tilos a dohányzás), visszaült a helyére magazinokat olvasni majd lefeküdt aludni. Mindeközben mi a képeket rendezgettük a gépen, majd kifinomult pontossággal, akkor kezdtünk el vacsorázni, amikor ő lefeküdt aludni. Végül Omszkban szállt le, egy egész éjszakát hagyva nekünk a négyes fakkban kettesben. Mondhatnánk, hogy összetoltuk az ágyakat, de nem, ez egy vonat. Ébredés után helyi idő szerint fél 9-kor szálltunk le Novoszibirszkben.