Napos, meleg idő, 25-28°C
A városhoz közeledve Zsófit ismét a právádnyica keltette, igaz most nem másfél órával, hanem csak 20 perccel az érkezés előtt. Az ablakból már láthattuk a félszigetet körbevevő tenger kék vizét. Leszállás után megszabadultunk a táskáktól a szokásos csomagmegőrzőben és büszkén pózoltunk a 9000 km-es vonatozás lezárását jelentő emlékművel.
Némi tanakodás után egy buszra szállva elindultunk a város déli vége felé, ahol egy kis pirostetős világító torony árválkodik magában. No azért, annyira nincs egyedül, esküvői fotózások szeretett színhelye és sokan látogatják minden nap.
A buszról leszállva egy szépen kialakított kilátó parkba jutottunk, még a neve is ez, ahol kicsit ámultunk és bámultunk, szemügyre vettük a hidat, a tengert és a hajókat, majd kis idő múlva tovább indultunk, még jó fél órás sétára volt a világító torony. Mint Oroszországot megjárt turista, teljes nyugalommal vágtuk át magunkat, a lepukkant utcákon, építési területen hiszen a látványossághoz vezető út itt nem ritkán ilyen. Dombon fel és le hullámoztunk az újonnan épült villák közt és fél óra múlva valóban elértünk oda, ahova kellett. Azt nem mondták, hogy innen nagyon szép panoráma is van a tengerre és az egész környékre, így még jobban tetszett a hely, mint, amit vártunk.
Az országban bizonyos helyeken, pl belvárosban egész nagy a tisztaság, annak ellenére, hogy kukát nem sokat helyeznek ki, viszont vannak igen csak szemetes helyek, ahol tesznek mindenre és eldobálják a hulladékot. Sajnos ez a rész is ide tartozott, lehet, hogy a hullamok is idehordják mindenesetre kicsit kiábrándító volt a torony felé vezető út a vékony földnyelven. Mentségükre szóljon, hogy egy srác épp, akkor szedegette a szemetet, de csak a nagyon szemetszúró nagyobb darabokat.
A helyet szeretik az itteniek is, odavezető utunkon, az egyik közeli házból 50 körüli hölgy pattant ki strandszerkóban és gyors léptekkel a part felé vette az irányt, mire odaértünk már benn is volt a nem túl meleg vízben.
A világító toronyhoz egy igen keskeny út vezet, amit a víz el is tud lepni, most egy részén már nem lehetett átkelni száraz lábbal, az üvegszilánkok miatt pedig nem próbálkoztunk máshogy. Az úszást csak azért vetettük el, mert öt méterenként egy-egy medúzát láttunk, hol partra vetve, hol még vidáman a vízben úszkálva. Visszafordulva egy helyi oroszt, aki bringával tekert el mellettünk nem rég és épp most jött ki a vízből, sikerült kikérdezni a medúzákról. Elmondása szerint a nagyokkal nincs baj csak a kicsik csípnek, de nem igazán akartuk kipróbálni.
Itt készült az utunk legjobb selfieje:
- Szembe süt a nap, nem látok semmit.
- Nem baj, kell egy a világítótoronnyal.
- Jól van, akkor nézz a lencsébe.
- Hova? Nem látom...
- Áh, mindegy.
Lassan visszaindultunk ahhoz a buszmegállóhoz, ahol leszálltunk és a megismételt félórás séta után, hosszadalmas várakozás után sikerült pontosan ugyanarra a buszra szállni, amivel érkeztünk - szó szerint a sofőr is ugyanaz volt, valószínűleg egy van ebből a járatból.
Megcéloztunk egy másik látványosságot, ami egy parton lehorgonyzott tengeralattjáró volt. Egy csapat hangos kínait előreengedve jutottunk a járgány belsejébe, első ránézésre csalódásnak hittük, mivel ki volt belezve az egész és csak egy kiállító térnek volt berendezve, de tovább haladva, miután Zsófi halálra rémült a rádióst mintázó bábutól, eredeti berendezés között járhattunk és kis ajtókon bújhattunk keresztül. Kellemes élmény volt 100 rubelért. Kicsit később megpihentünk egy parkban és ráébredtünk, hogy fél óra múlva már el is foglalhatjuk a nehezen megszerzett szállásunk.
Az eddigiektől eltérően most nem egy hotelt vagy hostelt, hanem Airbnb-n keresztül foglaltunk egy lakást. Dmitrij, akié a lakás valószínáűleg ebből él és nem pont úgy használja a rendszert, ahogy ki van találva. Azaz ha az embernek van egy fölös kiadásra szánt lakása, akkor azt a megszokott bérbeadáson kívül az Airbnb-n keresztül is kiadhatja, akár egy éjszakára is. Csak hogy Dmitrijnek vagy 10 hirdetése van és vele nem is lehet találkozni csak az asszisztens kollegináival. Mindenesetre egy-két telefon után megtaláltuk a címet és odajött Okszána az egyik asszisztens és már fordult is a kulcs a zárban. Kis pihenés után (az egész város dombokra épült, fel és le kell mászni mindig, az új híddal amolyan San Fransisco-s az egész város), valahogy kiderült, hogy azért volt olyan nehéz szállást foglalni a városba, mert most van egy keleti gazdasági fórum, amire Putyin és Medvegyev is ide utazott, de sajnos nem sikerült elcsípnünk őket.
Visszaindultunk a pályaudvarra, másik útvonalon mint amit eddig bejártunk. Egy elővárosi pénztárban megvettük a következő napi reptéri expresszre való vonatjegyünket és felvettük csomagjainkat. Elhatároztuk, hogy visszafelé busszal tesszük meg az utat, mivel igen nagy kaptatókat kellett volna megmásznunk. Tervünk azonban dugába dőlt, mivel hatalmas dugó volt a városban és a forgalommal egy tempóban sétáltunk az autók mellett, a nagy zsákokkal. Így nem úsztuk meg az izzadást, "kellemes" félóra volt felfelé, mely egyben városnézést is jelentett.
Lepakolás után vizet kerítettünk az egyik boltból, mert már kifogytunk és mindketten igen csak szomjasak voltunk, még mindig furcsa, hogy itt nem lehet inni a csapból. A vacsorát két ütemben egy kis mexikó büfében illetve egy helyi orosz önkiszolgálóban oldottuk meg, egész jó volt mindkettő. Utána már csak pár emelkedőt kellett megmásznunk és újra a szálláson voltunk, ahol egy kis blogolás után hajtottuk álomra fejünket.
Összességében nagyon tetszett mindkettőnknek a város, a tenger miatt különösen jó hangulata van, a lejtőkön sétálva az utca végén látni a vizet. Az egész város európaibb, mint Habarovszk és sokkal inkább az, mint az az előttiek, egészen Jekatyerinburgig. Turista- és teherhajók, hatalmas kikötői daruk, érződik, hogy itt pörög a gazdaság. Zsófi szerint még a nők is csinosabban öltöznek.
Másnap, már csak annyi dolgunk volt, hogy összepakoljunk és nyolckor átadjuk a kulcsot Okszánának, illetve, hogy kisétáljunk a pályaudvarra. A reptéri expressz pár éve átadott Putyin vagy Medvegyev által szemályesen ellenőrzött épületében a várakozás közben az otthoni üres hűtőnk feltöltése érdekében Zsófi a Tesco app-en keresztül elintézte a bevársárlást (a marketing tevékenységünket még mindig nem finanszírozzák).
Felszálltunk a reptéri expresszre, ahol mivel az oroszok egy része nem tud olvasni és rossz helyre ül a vonaton kisebb kavarodás volt a székekkel, de a Zsófit bökdöső oroszt Dani egy pár erélyesebb angol mondattal irányította másik hely felé - mint Habarovszkban kiderült, Dani ekkorra már teljesen asszimilálódott az orosz habitushoz.
A reptéren a chekin után, mivel a gépünk 40 perccel késve szállt fel volt bő két óránk, hogy szemügyre vegyük a vlagyivosztoki reptér le és felszálló forgalmát. Sikerült pótolnunk egy nagy hiányosságunkat is, Zsófi megkaphatta az omul után a Bajkál tó másik jellegzetes állatának, az egyetlen édesvízi fókának plüss verzióját. Amikor e sorok íródnak, épp a röpke kilenc órás Vlagyivosztok-Moszkva járaton élvezzük a röviden csak bunkó utastársak, és a Danit körbevevő gyerekhad (Szása, Nyálgép és a Harmadik) társaságát. Épp az Urál felett járunk, úgyhogy már csak két óra és megérkezünk. Olyan mintha egy időhurokba kerültünk volna, a helyi idő mindig 15.00 óra alattunk.
