Irkutszk, 16°C, 100% páratartalom.
A vonatról leszállva rögtön a pályaudvar előtti megálló villamos megálló felé vettük az irányt a Néni útbaigazítását követve. A 2-es számú vonalra volt szükségünk, amit a kiírásból még meg is értettünk, csak azt nem tudtuk mikor várható, hogy jön, ezért vártunk. Aztán vártunk még egy kicsit. Közben megérkezett a vonatról ismert Kissrác is, mondta, hogy talált buszt Huzsírba 800 rubelért (mi 500-ért néztük) ezért ő el is röpült tovább egy másik villamossal. Aztán tovább vártunk. A röpke 40 perc várakozási idő alatt összesen hat másik villamos suhant el mellettünk, de mi nem adtuk fel. Csak 40 perc után, eddigre sikerült megnéznünk az interneten (egy 2013-as menetrenden), hogy mi várva várt 2-es villamosunk csak óránként közlekedik. Ekkor adtuk fel és felszálltunk remélve a legjobbakat a következő 4A villamosra, amire ki volt írva, hogy busz pályaudvar (oké, nem kockáztattunk túl sokat, de ilyen erővel a busz pályaudvar FELŐL is jöhetett volna). A villamos átrongyolt a városon, Zsófi közben készített pár képet, felemás minőségben.
A megfelelő állomáson leszálltunk. Közben persze pénzt kellett volna váltanunk, de ez esélytelennek bizonyult, mert sehol nem volt egy pénzváltó sem, így bevetettük magunkat egy Sberbank automatába, ahol mivel 5000 rubel a limit (ki találta ki ezt a marhaságot? - Krasznojarszkban ráadásul 3000 volt - így kétszer is sorba álltunk pénzért).
Beálltunk a kasszához buszjegyet venni, mikor megérkezett és hozzánk csapódott a Kissrác is, hogy segítsünk már neki is jegyhez jutni. Jegyvásárlás után Danival kettesben elmentünk reggelizni a buszpályaudvar büféjébe, ahol a tányér már luxus lett volna, ezért egy műanyag zacsiban mikrózták meg a virslis kiflinket és cseburekünket, a teát pedig műanyag csészében adták.
10-kor beállt a buszunk és Dani az országban először jattolhatott le valakit: a jegyünkhöz ugyanis külön kellett volna 120 pénzért csomagjegyet is venni a pénztárnál a nagy táskánk miatt, de a sofőr mondta, hogy zsebbe is jó lesz darabonként egy százas, úgyhogy nem vitatkoztunk.
Beszálltunk mind a hárman a kívülről egész normálisnak tűnő Ford Transitba, amiben bent 16 ülőhely volt kialakítva, hol kis, hol pedig extra kicsi lábtérrel - Zsófinak pl. a balhátsó kerék feletti rész jutott. Felszállt még 4 (megállapításunk szerint lengyelül beszélő) fiatal és egy orosz pár. Miután mindenki beszállt, gyors létszám ellenőrzés jött (megszámolt minket, hogy 3-6-9), majd megkezdődött Az Utazás, mely papíron 6,5 óra, közel 300 km volt. Ezt nagy betűkkel kell írnunk, mert felejthetetlen élmény volt.
Az első egy órát országúton, 100-110 km/h-ás sebességgel nyomta a tata, ami kb. olyan volt mint az ementáli sajt, annyi kátyú és bukkanó volt rajta. Össze-vissza dobált minket a busz, alig bírtunk a széken maradni.
Két órája lehettünk úton, amikor megálltunk tankolni egy benzinkútnál. Kis nyújtózkodás után épp kezdtünk volna először ismerkedni az Irkutszk környéki Oroszországgal amikor visszatereltek minket a kocsiba.
Még 10 percet mentünk, amikor a minibusz megint félrehúzódott és sofőrünk ezt ízes felkiáltással közölte: Ebéd! Mindenki a kisbuszról le, a büfébe be és az A4-es agyongyűrt kézzel írt papírlapról rendel a kis ázsiai mamikától. Ettünk (volna) két levest (szoljanka és borcs) és két teát, ha nem mi lettünk volna az utolsók akik lekászálódtak a kocsiról és rendeltek. Így ugyanis mire megjött a kajánk, a sofőr úr már végzett így indult is volna tovább. Dani belapátolta a levesét, Zsófinak csak a fele sikerült a teánkat már ott kellett hagynunk, különben minket hagyott volna ott a tata.
Persze az eddig tartó út még csak a bemelegítés volt, ugyanis az út második felén konkrétan út sem volt, földúton döcögve közelítettük meg a célállomást. A Bajkál-tóhoz érve egy kompon kellett áthaladtunk, amíg vártunk, a környező tájban gyönyörködtünk volna, ha nem lett volna óriási köd.
Miután átkompoztunk, akkor ért minket az igazi meglepetés, a korábbi földút igazából tekinthető egy jól karbantartott makadám útnak is, ugyanis az Olkhon szigeten még útnak sem csúfolhatóak azok a sztyeppe kikopott füvén látható keréknyomok, amiken mentünk. Minden elismerés a sofőré és a kis Ford Transité aki derékig érő dombokon és lyukakon küzdötte át az autót - persze ezt nem 20-szal hanem 60-70-nel tette, minek lassítani. Mindenki össze-vissza repült az autóban, a Kissrác miközben aludni próbált az egész teste lasszóként járt körbe egy méteres átmérőjű körben, egyszer akkorát koppant a feje az ablakon, hogy nem voltunk benne biztosak, hogy aludt vagy elájult. Az érzékeltetés kedvéért mindenki számítsa ki, mekkora erő kell ahhoz, hogy Dani pehelysúlyú testét egy bukkanó 15 centire emelje el az üléstől. Készült pár kép az autóban, a minőség nyilván a fentiek függvényében alakult.
A szigeten észrevettük, hogy bár sofőrünk keményen tolja, a kis UAZ-ok röhögve nyomnak le minket az útról, pontosabban előznek meg minket a pusztában.
Végül 45 perccel a kiírt érkezés előtt megérkeztünk Huzsír Citybe. A népességszám 1251 fő. Épp, hogy átgördülő ördögszekeret nem láttunk, de lehet hogy csak a por és köd miatt nem vettük észre.
Megkerestük a szállásunkat, bejelentkezünk és elfogaltuk a szobánkat, legnagyobb megdöbbenésünkre gond nélkül lehetett kártyával fizetni. Rendhagyó módon most nem a fürdéssel kezdtünk, a külső zuhany egység gondolatát még emésztgeti kellett kicsit.
Bevettük A Várost a főutcán át, ami olyan széles, mint a Hősök tere (legalább 60 méter), hogy miért, sose fogjuk megérteni. Elsétáltunk a tóig a sziklákon át, le a partra és próbáltunk látni valamit a ködtől. A parton Zsófi belemártotta a lábait a 8 fokos vízbe, de voltak akik körülöttünk fürödtek, sőt egy mozgó szauna kínálta az igazi komfortot.
Este 7-re igyekeztünk vissza a szállásunkra, mert a vacsora is benne volt a szoba árába: kaptunk is főtt krumplit egy kolbásszal - Dani szerint ezutóbbi a helyi kóborkutyákból készülhetett.
Vacsi után felfedeztük a koedukált zuhanyt, befizettük magunkat a másnapi Ekszkurszijára (buszos kirándulás) majd elvágódtunk aludni.
