A habarovszki reptéren felkaptuk a csomagjainkat, átverekedtük magunkat a taxikat kínáló hiénákon és elindultunk a vonatállomás felé a 35-ös busszal, ahol a jegyárus néni megsarcolt minket plusz egy jegyre a nagy csomagok miatt.
Kicsit tanakodtunk, hogy bevállaljuk-e a két órás utat Birobidzsánba, mert Zsófinak minden baja volt, még a leszállás után egy órával is be volt dugulva a füle, de végül megemberelte magát. Az állomáson a jó öreg papíros módszerrel (felírtuk egy cetlire, hogy melyik vonattal, mikor és hova szeretnénk menni, ahogy egyébként az oroszok többsége is teszi, igaz ők a távolsági járatokkal) vettünk két jegyet a helyközi vonatra (itt a 187 km-es táv még nem számít távolságinak). Vonatozásaink során utastársaink kezében többféle jegyet is láttunk, ami különbözött a miénktől. Nekünk egy erősebb, kartonszerű lapra nyomtatták az összeset még Moszkvában, míg a többi, ami különbözött ettől, szebb papírra és valamiféle csillogó emblémával készült. Amikor megláttuk, hogy végre nekünk is van ilyen, Zsófi csillogó szemekkel nézhette őket. Felszállás után a vonaton végre sikerült mindkettőnknek egy kiadósat aludnia.
Birobidzsán arról nevezetes, hogy zsidó autonóm területet hoztak itt létre elvileg még Sztálin idejében, ezért azzal a várakozással érkeztünk meg, hogy szép zsinagógát és egyebeket fogunk látni. Időközben azonban tovább olvastuk az útikönyvet és kiderült, hogy a korábbi 30-40 ezres zsidó közösségből mára csak ~3000 fő maradt.
A vonatról leszállva az állomás tetején héberül is olvasható a város neve, így biztosak, lehetünk, hogy jó helyen vagyunk. Az épületből kilépve a tér közepén egy szökőkút, közepén menórával, a tér szélén a Hegedűs a háztetőn alakjait mintázó szobor.
Így bátran vetettük be magunkat a "belvárosba". Mélyebbre hatolva viszont nem sok minden emlékeztet arra, hogy ez a zsidók autonóm területe lenne. Szovjet emlékmű, pláza, piac, a folyópart felé haladva kissé kihalt vurstli.
Séta közben megpihentünk egy kávézó teraszán, ahol az eddigi legpofátlanabb galambokkal találkoztunk. Igaz nem voltak teljesen neveletlenek megvárták, amíg a vendég befejezi az étkezést és távozik, csak utána lepték el az egész asztalt és lakmároztak a maradékból. Egyik asztalról a másikra röppenve, hogy ott se maradhasson érintetlenül a maradék.
A zsinagógát kerestük neten is, meg a helyszínen is, végül már majdnem feladtuk, amikor véletlen belebotlottunk egy Dávid csillagos épületbe, amit megkerülve derült, ki hogy megtaláltuk. Még van néhány szobor és szökőkút a városban, de pár óra bőven elég lett volna rá, nekünk 6-7 óra állt rendelkezésünkre a vonat indulás miatt (nem volt korábbi). Így az egyik útikönyv által ajánlott olasz étteremben ebédeltünk, Dani egy olyan minestrone levest, amit szinte érintetlenül küldött vissza, Zsófi egy vacak hamburgert és még egy közepes pizzát is sikerült rendelnünk. Az eddigiek között talán a legrosszabb hely volt, még az út széli kis büféket is sikerült jóval alulmúlni. Tapasztalataink szerint, ami nem orosz kaját kínáló hely, ott nem lesz az igazi az étel, túl messze vagyunk itt mindentől, igaz a japán konyhát még nem próbáltuk.
Igen sok időnk volt még a visszaútig, ami szimpla várakozással telt az állomáson, mivel szinte az egész várost már kétszer körbe sétáltuk.
Visszafelé a jegyek ellenőrzése után megismételtük a két órás alvást, sötétben fél kilenc körül érkeztünk vissza Habarovszkba. A csomagmegőrzőből felvettük a táskáinkat és kerestünk egy buszt, ami elvitt a szállásig. Sokszor nem egyszerű, vagy inkább lutri, hogy melyik buszra szállunk, ugyanis legjobb esetben is csak annyi van kiírva, hogy melyik járat áll meg és hány percenként jár. A járatsűrűség is érdekes dolog, ami otthon mondjuk 10-12 percre van kiírva, azt itt simán úgy fogalmazzák meg, hogy 5-35 percenként. Végül jó járatot találtunk és majdnem a legközelebbi megállóban szálltunk le. Zsófi kicsit megszaporázta a lépteit, pedig nem nagyon volt mitől félni és a hotelhez vezető sötét sikátor is egész rövid volt. Bejelentkezéssel, fürdéssel és vacsorával zártuk a napot.
